Most az egyik találkozásunkat szeretném megosztani veletek.

Nem volt semmi konkrét, akut, azonnali megoldást kívánó problémám vagy kérdésem. Ami végül megfogalmazódott, az a változás lett, hogy hogyan engedjem be a változást az életembe. A változást tudatosan mindig is szerettem, nem féltem tőle, sőt örültem neki, de mélyen bennem ez mégsem így van, illetve volt. Mostanában nagyon érzem, hogy valamit változtatnom kell az életemen, jönnek a lehetőségek sorban, de valami visszatart, nem használom ki őket, és csak toporgok egy helyben. Ugyanakkor idegesít, mert érzek egy belső késztetést, és mégsem teszek semmit.

Hívtam a belső vezetőmet, aki most egy óriási albatrosz formájában érkezett. Először csak a szemét láttam, hatalmas, sötét, mély szeme volt. Kérte, hogy pattanjak a hátára, és repültünk. Élveztem a repülést.

Egy idő után leszállt egy sárgára festett templom udvarára, amit gyönyörű zöld pázsit vett körül. Ráismertem, hogy ez a szülőfalum temploma Nem messze a templomtól folyik egy kis folyó, annak a partjára vezetett le az én albatrosz madaram.

Kb. 8 éves kislány lehettem az ottani állapotban. A parton nem volt semmi, csak kopár föld, kiégett pusztaság, és vágyakozva néztem a túlsó partot, ami csodás zöld színben pompázott. Egy hidat kellett építenem ahhoz, hogy átjussak. A túlparton édesanyám várt rám, de nem értettem, hogy miért van itt, mit akar tőlem. Megölelt, de csak sebtében engedtem neki, nem volt fontos most nekem. Mit keres itt, és miért ölelget? Valami másért jöttem erre a partra.

A madaram nem szólt, nem segített, csak nézett az okos, mindentudó szemével. Rá kellett ébrednem, hogy 8 éves koromban nagyon nagy változás történt az életemben: testvérem született. Ebben pedig édesanyámnak is volt egy „kis” szerepe, ezért volt itt ő is. Addig egyke voltam, és nagyon örültem, hogy lesz testvérem, lesz majd kivel játszani.

A nagy várakozásból, örömből aztán az lett, hogy megszületett a kistesó, de játszani nem lehetett vele, viszont csendben kellett lenni, meg körülötte ugrálni, meg a babakocsit tologatni, meg vigyázni rá. Meg egyébként is ő lett a világ közepe, a legokosabb, a legszebb. Játszópajtás viszont, amit annyira vártam, nem lett belőle.

Nagyon szerettem és szeretem az öcsémet. És most mégis látom, hogy ez a nagy változás, amit nagyon vártam és vágytam, egy hatalmas csalódást eredményezett, és ez bizony meghagyta bennem a nyomát. Át kell értékelnem a dolgokat, hogy ne a csalódás játssza a központi szerepet, hanem az a tapasztalás, hogy mennyire gyorsan tudok alkalmazkodni az újhoz, és hogy mennyi mindent tanultam ebből a változásból.

Megtanultam, hogyan kell bánni egy kicsi babával, aztán, ahogy növekedett, egy kisgyermekkel, megtanultam gyorsan szerepet váltani, hol felelős „nagyként” dönteni, hol pedig kislány maradni. Igen, ha így értékelem, akkor nagyon fontos, értékes tapasztalatokkal lettem gazdagabb.

Itt nem volt már más dolgom, ezért albatrosz madaram kért, hogy másszak újra a hátára, repülünk tovább. Aztán kis idő múlva leszállt egy tengerpartra, de olyan érzésem volt, hogy ez egy sziget. A víz szélén egy barna facsónakot ringattak a hullámok. Fogalmam sem volt, hogy miért hozott ide. Félrehajtotta a fejét, és várakozóan nézett a mindentudó szemével.

Jött az utasítás, hogy feküdjek hanyatt a homokba, engedjem el magam kényelmesen, lazán. De még csak elképzelni sem tudtam, hogy lefekszem. Magzati pózba kellett összegömbölyödnöm, de az sem volt jó, nem akartam itt lenni. Igazából sehol sem akartam lenni, itt főleg nem, és hogy itt én most lazán lefeküdjek, az teljességgel elképzelhetetlen volt.

Amikor újra megtaláltam magam, az édesanyám méhében voltam, nem sokkal a születés előtt. A nagy változás előtt. Amikor nem tudod, mi vár rád, csak érzed, hogy valaminek történnie kell, mert itt már nem jó, nem férsz el, nem érzed jól magad. Nem tudhatod, mi lesz utána, mégis muszáj bíznod benne, hogy jobb lesz a változás után, mert nincs más lehetőség. Egyszerűen muszáj bíznod benne, meg kell hoznod a döntést, és haladni. Előre.

Amikor meghoztam a döntést, akkor megláttam a fényt is, a célt, ami felé haladnom kell, ami kivezet ebből a helyzetből. Ettől kezdve mindent megtettem azért, hogy sikerüljön, Kint már vártak rám, mindenki nekem segített, örültek nekem, és azt akarták, hogy jól érezzem magam, szeretettel vártak. Pont engem. Boldogok voltak a szüleim, hogy megérkeztem.

Az újraszületés után már le tudtam feküdni a tengerparton a homokba, lazán elnyújtóztam, és csak hagytam, hogy átjárjon a nap melege. Lassan egybeolvadtam az univerzummal, összekapcsolódtam a Földanyával és csak léteztem. Hihetetlenül felemelő érzés, amikor csak szeretet van benned.
Egészen biztos, hogy jobb emberként térsz vissza egy ilyen utazásról.

Amikor visszatértem, madaram furcsa mosollyal nézett rám. Lassan megértem. Bármit megtehetek, kapok hozzá segítséget. De a döntést nekem kell meghozni. Ahogy megvan a döntés, megkapok minden támogatást, hogy elérjem a célt. Szabad vagyok és szabadon dönthetek.

Albatrosz madaram még mindig csak állt, mintha várna valamire. Én is vártam hát, éreztem, hogy valami még történik velem itt a szigeten. Aztán jött egy nagyon szeretetteljes, nagyon meleg, nagyon emberi közelség, amit nem tudtam hova tenni. Csak az érzet volt, mintha Mária lenne itt velem. De én, egyszerű kicsi ember, hogy jönne hozzám Mária? Nem tudtam elhinni. Ezért megjelent emberi alakban, könnyű léptekkel jött felém a parton, átölelt, és azt mondta nekem: „Szeretlek téged. Ne félj, áldásom mindig rajtad lesz.”
Sokáig ölelt, szeretete átjárt, beköltözött a lelkembe. Majd elengedett, homlokon csókolt és elment.
Felejthetetlen élmény volt.

Judit”